- Mondd sárkány bácsi, hogy hívnak téged? - kérdezte Rozi, ahogy távolodtak a színpadtól. - Itt majdnem mindenkinek hét feje van. Amíg csak veled beszélgettem, magamban Hétfejûnek emlegettelek. De itt most sokan vagytok. Nem szólíthatok mindenkit Hétfejûnek!

- Látod, már el is felejtettem! - mondta a hetedik fej, és elgondolkodott. - Az a helyzet, hogy évszázadokon át álltam a tisztáson, mozdulatlanul. A többiek meg máshol, külön-külön. Nem tudom mi volt a nevem. A többi fej szomorúan bólogatott és sóhajtozott.

- Várj csak! - élénkült meg a harmadik fej - most jut eszembe, hogy a nagy elõkészületben, amikor mindenki tõlünk kért tanácsot, mindig ezt mondták: Te vagy a Barátja! Lehet, hogy ez a nevünk?

- Igazad van, a te neved, Barát! - szólt felélénkülve Rozi. - A barátom vagy, egyelõre az egyetlen a sárkányok között. Most már mehetünk tovább. Egy kicsit éhes vagyok, van valami ennivalótok?

- Jaj, de buta vagyok! Hát persze! Nagy lakomát készítettünk neked! Menjünk csak oda ahhoz a tölgyfához! - gyorsította meg Barát úgy a lépéseit, hogy Tündért  ügetõre kellett Rozinak fognia, ha nem akart lemaradni. A nagy tölgyfa elõtt egy hatalmas asztal állt, körülötte sárkányok ültek. Az asztalon  rengeteg leveles faág és sok gyönyörû mezei virág volt.

- Foglalj helyet kedves vendég! - mondta egy hétfejû sárkány, akinek mind a hét nyakán egy csokornyakkendõ volt. Az asztal közepére kedves sárkányfejek emelték fel Rozit és Tündért, a pónilovacskát. Amit nem látott lentrõl a kislány, most észrevette, hogy egy neki való méretes kis asztalka és székecske van a nagy asztalon. Mellettük nagy halom frissen levágott (vagy lerágott?) fû, nyilván Tündérnek. A lovacska rögtön el is kezdte enni, Rozi meg leült a székecskére. De mi volt az asztalán? Egy méteres bot közepére felfûztek gombát, húsdarabkát, almát, megint húsdarabkát, egy fél fej hagymát, aztán ismétlõdött megint a gomba, hús, alma, hús, hagyma, és még egyszer ugyanez. Mind nyers volt. Rozi megijedt. Most, ha azt mondja, hogy nyersen nem szokott húst enni, megsérti ezeket a kedves sárkányokat, megenni viszont nem tudja, mert elrontja a gyomrát. Egy csokornyakkendõs fej jelent meg elõtte, és megkérdezte:

- Hogyan szereted sütve, angolosan, vagy jól átsütve?
- Nem tudom, de mindenesetre sütve, ha lehetne - mondta Rozi és lopva körülnézett, ugyan hol van a tûzhely.
- Sütõ gyere ide! - szólt hátra a csokornyakkendõs, és megjelent két virgonc fejecske (akkorák voltak, mint Tündér, a póni).

Óvatosan szájukba vették a bot két végét, majd megjelent egy harmadik középen, és egészen kis, alig fél méteres lángot fújt a szájából. A két fej óvatosan hol közelebb, hol távolabb tartva a botot, a lángon megsütötte a felszúrt ételeket. Még forgatták is egyszerre, egyenletesen a botot. Idõnként az egyik fej feljebb emelte, a másik lejjebb eresztette a bot nála lévõ végét, hogy a húsból kisülõ zsír ráfolyjon a gombára, almára, vagy hagymára. Amikor minden szép ropogósra megsült, visszatették az asztalra Rozi elé. A kislány elõvette halas bicskáját, amit Aputól kapott, aki hajóskapitány volt, és azzal szépen szeletelgetve enni kezdett. A sárkányok csendben nézték, csak néha ettek egy kis faágat, vagy virágköteget.
Amikor Rozi úgy érezte, hogy jól lakott, egy ezüstserlegben adtak neki friss forrásvizet, ami jobban esett neki a legjobb dobozos kólánál is.

- Nagyon köszönöm, igazán finom volt - kezdte Rozi - De hadd kérdezzek néhány dolgot!
- Mondjad, én megpróbálok válaszolni rá. - hajolt oda hozzá a csokornyakkendõs.
- Téged hogy szólíthatlak? - kérdezte Rozi.
- Nem tudom, van, aki Fõúrnak, van, aki úgy hív, hogy Héte. - mondta zavartan a fej.
- Szóval te vagy a pincér?
- Hát, a Fõúr jobban tetszik nekem.
- Van Alúr is?
- Nincs,  mindig én tálaltam fel az ennivalót.
- Akkor te a Pincér vagy, mert, ha nincs alúr, akkor nincs értelme a Fõúrnak sem.
- Tulajdonképpen igazad van, nem akartam én soha uraskodni. Szeretem a tálalást, és, ha a vendégeim, barátaim, testvéreim elégedettek. - nyugodott meg Pincér.

- És te, aki olyan ügyesen sütötted meg az uzsonnámat? - fordult a fejecskékhez Rozi .
- Én vagyok Sütõ, hallottad, Pincér is így szólított!
- Én Nótás vagyok!
- Én Tanító!
- Én Mézes!
- Én Fás!

Röpködtek a nevek, amiket magukra aggattak a sárkányok a nagy keresztelõ buzgalmukban.

- Én Ököl vagyok! - csapott az asztalra egy 14 fejû, és mérgesen körülnézett, van-e valakinek ellenvetése.

- Jó, jó, te Ökör vagy! Senki sem akarja elvenni a nevedet. - mondta Rozi.
A többi sárkány fellélegzett, majd nevetni kezdtek - Igen, te Ökör vagy! - kiabálták.
A 14 fejû zavartan körülnézett. Nem értette. Õ Ökölt mondott, és Ökör lett belõle. Eddig minden sárkány félt tõle. Most, meg csúfnevet adtak neki. Rátámadt Rozira - Te gúnyolódsz velem?!

Rozi megszeppent - Miért nem Ökört mondtál?

Az asztal körül minden sárkány felállt: - Igenis, Ökör vagy. Ilyen név, hogy Ököl nekünk nem kell! Megértetted?!
A tizennégyfejû visszavonult, - Lehet, hogy igazatok van.
Barát megszólalt: - Nincs Fõúr, nem kell Ököl sem!
Több vita a nevekkel nem is volt. Mindenki olyan nevet választott, amiben kiváló volt, és ezt a többiek is megerõsítették. A sárkányok végre elcsendesedtek, mindenkinek volt neve.
- Mondhatom a következõ kérdésemet? - kérdezte Rozi.
- Hogyne, persze, természetesen, halljuk! - hallatszott mindenfelõl.

- Úgy láttam, hogy ti nem ettetek húst. Akkor nekem honnan szereztétek?

Ökör szólalt meg, még jobban szégyenkezve: - Mi tényleg nem eszünk húst. Ma véletlenül egy nyúl szaladt a lábam alá, valamitõl megijedt. Sajnos ráléptem. Utólag vettem észre, azután felajánlottam a lakomához, és Pincér örömmel elfogadta.
- Haragszol érte? - kérdezte Rozit, Pincér.
- Dehogy is! Csak kíváncsi voltam. Nagyon finom volt.
- Még jön a desszert! - szólt Pincér, és Rozi elé tett egy nagy lapulevélen málnát, egy másik ezüstserlegben mézet. A mézben egy kis faragott fakanál volt.
- Már korábban meg akartam kérdezni, hogy honnan van a serleg. Vettétek? És a fakanál? - kérdezte a kislány.
- A serlegeket különbözõ királyfiak hagyták ránk, miután vesztettek a párbajban. - magyarázta Barát.

- De finoman fogalmaztál! - mondta Ökör. - Mindent eldobáltak, hogy gyorsabban tudjanak futni.
- De hát, a mesékben mindig õk gyõznek! - hitetlenkedett Rozi.

- Persze,  hiszen a meséket emberek írják. - szólt Apó (Õneki nem akartak más nevet adni, híszen mindannyiuk öregapja volt.) - Bár egyszer hallottam egy mesét a hétfejû tündérrõl, aki a szeretetével legyõzte az embert. Lehet, hogy azt az az egyfejû írta, akinek a képe a trikódon van?

 - Nem! - válaszolt Rozi - De Süsü is egy kedves sárkánygyerek, egy bábfilm sorozat fõszereplõje. Tudom, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Barát, az elsõ találkozásunknál elmondta, hogy van egy királylány nálatok, és már egy királyfi is foglalt szobát kiszabadítás ügyben. Én nem nézek még Híradót, nem tudom, honnan hiányzik egy királylány, és csak egy királyfiról hallottam Angliából, de annak volt felesége, és van egy barátnõje. De hát, más a mese, és más a valóság. Ez a ti dolgotok.  Én szeretlek benneteket, és a gyerekek többsége is tudja, hogy a mesékbõl nem szabad mindent elhinni. Az uzsonna nagyon finom volt, jól érzem magamat közöttetek. Tudjátok, mi az érdekes? Nem figyeltem, hogy ki melyik fejével beszél. Nem volt fontos. Valahogy bennetek is kialakult, hogy melyik fej mirõl beszél. A nevekkel is érdekes volt. Olyanokat választottatok, amik kapcsolódtak személy szerint hozzátok, ami fontos a többieknek bennetek.

- Ne haragudjatok, nem hagylak benneteket szóhoz jutni, olyan sokat fecsegek. - kapott észbe Rozi és elhallgatott.
- Nagyon érdekes volt, amiket mondtál. - szólalt meg Apó - Mi sem tudjuk, hogy kerültünk ide, mit miért csinálunk. Nem szeretjük a húst, de a királylányt megesszük, ha nem szabadítják ki. Megkaptuk a receptet, aszerint készítjük el. De, hogy miért vagyunk itt, azt nem tudjuk.
- Ezt én sem tudom megmondani. - válaszolt Rozi. - Nem is foglalkozom vele. Itt vagytok, és kész. Örülök nektek. Kedvesek vagytok, sokat lehet tõletek tanulni.

- Te tanulsz tõlünk? - csodálkozott Barát. - Mi tanulunk tõled. Mindent tõled tanultunk! Hogy elmozdulhassunk, hogy egymással szót értsünk, hogy együtt énekelhessünk, hogy megosszuk a megbeszélendõket, hogy mindenki mást tud, és akkor õt kell engedni beszélni.  Most is a tanácsodat akarjuk kérni.

- Miben  tudnék én tanácsot adni, nektek? - kérdezte Rozi.
- Tudod, ahogy elindítottad a nevekkel, megértettem, hogy mindenkiben van valami értékes a többiek számára. - folytatta Barát.  Az uzsonnád után hagytál a boton egy kis sült hagymát, és almát. Megkóstoltam és nagyon finom volt. Életemben nem ettem még ilyeneket. Soha eszembe sem jutott hogy ezeket meg kellene sütni. Lángot tudok fújni, de erre még nem használtam.

- Nem is olyan egyszerû az! - szólt közbe Sütõ - Érteni kell hozzá!

- Persze, errõl beszélek én is. Azt gondoltam, hogy tõled kérném a sütést. Csak azt nem tudom, hogyan köszönjem meg! Mit tudok neked adni érte?

- Hát fakanalat! - mondta Sütõ - Amilyet Rozi kapott, csak nagyobbat, nekem valót.

- De én nem tudok kanalat csinálni! - sóhajtott Barát.
- Én viszont tudok, és szeretek is faragni - szólt közbe Fás.

- Jó jó, de akkor neked kellene megköszönnöm valahogy! Te mit szeretnél?
- Tudod, van egy csomó szép, jó, nem korhadt  fa az erdõben, amit a vihar döntött ki. Sok kanalat, asztalt, széket tudnék belõlük csinálni, ha valaki összegyûjtené, csak nem vagyok elég erõs hozzá, meg féltem a kezeimet is. A faragás finom érzékeny kezeket igényel.

- Cipelni én tudok! Erõs vagyok, mint az Ököl bocsánat, mint az Ökör. - szólt Ökör, aki egyedül nem maga által tervezett nevet viselt. - De buta is vagyok, jó volna, ha valaki tanítana.

- Ez a nevem! - szólt Tanító. - Szívesen tanítalak. Nekem meg kellene egy jó barát, akivel el tudnék beszélgetni.
- Ez nagyszerû - szólt Barát - Ez a nevem! És szívesen beszélgetek okos dolgokról.

- Bezárult a KÖR! - mondta Rozi. - Fantasztikusak vagytok, nálatok mindig tanulok valamit! Barát - Sütõ - Fás - Ökör - Tanító - Barát. Sült alma - fakanál - facipelés - tanítás - barátság. Öt sárkány csinál olyat, amire a másikuknak szüksége van, és kap olyat, amire neki szüksége van. Tudjátok, hogy mi a pénz?

- Nem! - mondták egyszerre a sárkányok.
- Nálunk embereknél ezt találták ki, az ilyen cserék helyett. Mindent pénzért adnak, pénzért vesznek. Ezek kis papírdarabok, vagy fémkorongok. Én akkor lovagolhatok, ha pénzt adok a János bácsinak, õ pénzért veszi a szénát attól, aki levágja, én pénzt kapok a jó osztályzatokért anyukámtól, anyukám pénzt kap a munkájáért, és pénzért vesz a családnak ennivalót, ruhát és mindent. Azt mondják, azért van így, mert ha nincs pénz, meg kell keresni azt, aki ad valamit, ami kell nekem, és azt is, aki olyat tud adni, ami neki kell, és így tovább, amíg be nem zárul a kör, hogy mindenki elégedett legyen. Ezért viszont a pénzt mindenki elfogadja, és nem kell társakat keresgélni.

- Rozi, valami nekem gyanús! - mondta Apó. - Ha ilyen jó dolog a pénz, miért tetszett annyira neked a mi társkeresésünk?
- Hírtelen két dolog jutott eszembe. - gondolkodott el a kislány. - Az egyik, hogy a pénzes cserében nincs szeretet, barátság, segíteni akarás. A másik, hogy a pénzt nálunk nagyon nehéz megkeresni, apukám is évek óta munka nélkül van, hiába szeretne hajózni, nem engedik, ezért nem is kap pénzt. Ahhoz képest, hogy mennyit kell dolgozni a pénzért, nagyon keveset lehet vásárolni érte, mert drágán adják, sok pénzért az árukat. Van tehát, aki tudna segíteni, és nem tud pénzt adni. A ti társulásotok, körötök nálunk is jó lenne, ott, ahol kevés a pénz.
Pincér szólalt meg: - Én vállalnám, hogy mindenkit megkérdezek, mit szeretne, és mit tudna adni, azután össze állítanám a köröket!

- Számítsd bele magadat is a körbe, mert a te munkád nélkül nem jönne össze, csak, ha éppen véletlenül nincs együtt mindenki, aki bekapcsolódik. - figyelmeztette Apó.

- Igen, ez is fontos! - mormolta Rozi, és elkezdett búcsúzkodni, mert sürgõs mehetnékje támadt. Most nem a lóbérleti idõ miatt (nála volt Apó csodaórája), hanem mert félt, hogy elfelejti az ötletét.