Szombat reggel 8 órakor az iskola elõtt találkoztak a 3.b tanulói. Éva néni is hamarosan megjött. Közölte, hogy a Róka-hegyre mennek. Rozi megkérdezte, hogy anyukája velük jöhetne-e, a tanító néni örömmel fogadta a váratlan segítséget és rögtön elkezdett az anyukával beszélgetni. Népszámlálás után a HÉV-hez mentek. Nem a HÉV-re, a 143-as buszra szálltak fel a túlsó oldalon. Sokan még nem is voltak a másik lakótelepen. A végállomáson mindenki felfért.

A buszon énekeltek, és az idõsebb utasok velük dúdoltak. Éva néni egyfolytában kérdezett, de inkább mesélt Rozi anyukájának. Anyu csak kapkodta a fejét, mert a fogadóterem-beli beszélgetés óta nem sokat tudott a fejleményekrõl. Hajnalban kelt, este késõn ért haza, mert Dorogra járt dolgozni. Beszélgetésre Rozival nem nagyon volt ideje. A hírek, amiket a tanító néni mesélt újak voltak, a változásoktól elkezdett félni. Meg is kérdezte:

- Milyen hatással lesz ez Rozira? Nem túl nagy felelõsség ez neki?
Éva néni megnyugtatta: - Dehogy, sõt. Tudod mit mondok? Úgy látom, hogy a gyerek nem is érzi, mit indított el. Ez nem álszerénység. Ösztönösen csinálja, nagyon jól. Igazi gyerek, aki a két és fél éves iskolás múltja alatt sok szokatlan és nem kellemes dolgot tapasztalt. Az óvoda szabad, játékos légköre után az iskola fegyelme, a kötött órák, az egyhelyben ülés, a felelés izgalma, a lámpaláz, a mindig új tananyag, a házi feladat, mind újdonság. Sokan megutálják az iskolát, ez a kislány úgy gondolta, hogy inkább megváltoztatja olyanra, amilyennek szerinte kellene lennie.

Én 10 éves tanítói pályafutásom tapasztalatai alapján mondom, sikeresen, jól és jó irányba csinálja. Okos, bátor gyerek, és még nem törtük meg annyira, hogy beletörõdjön a tanárok uralmába. Az én hibám, amirõl nyilván beszámolt, azt jelentette a számára, hogy semmi sem megvátoztathatatlan. Nem az engedély volt neki a szükséges, amit az igazgató úr adott neki, hanem a tanári tévedhetetlenség megkérdõjelezõdése. Kívánok minden kollégámnak ilyen hibát, hogy utána élvezhesse a munkáját.

- Megérkeztünk a temetõhöz, leszállás, gyerekek! - váltott hírtelen hangosra Éva néni.
Ahogy bandukoltak  a  Róka-hegyre, a  temetõ mellett, elgondolkodva  folytatta. - Az az érdekes, hogy Rozi talán nem is tudja, milyen nagy szerepe volt ebben a változásban. Kíváncsi volt, kérdezett. Megengedtem, hogy úgy feleljen, ahogy szeretne, megszervezte öt perc alatt két barátnõjével a közös szereplést. Jó volt neki, az osztálynak, rendszert csináltak belõle. Az osztály egésze csatlakozott Rozihoz. Együtt gondolkodnak, kiegészítik egymást. Csapattá váltak, úgy, hogy nincs ellenfél. Cél van, minél több érdekeset megtanulni.

Az igazgató úr beült a lukasórán az osztályba. Nem vették észre, csak, amikor megszólalt. El van ragadtatva. Mához 2 hétre Békéscsabára küldött minket kettõnket, Rozit és engem. Ehhez csináltatott egy óráról vídeófelvételt. A kollégák elhalmoznak a kérdéseikkel, a folyosón a más osztályba járó gyerekek is. Minden nap ünnep számomra, mert mindig újabb dolgon törik a fejüket.

- Gyerekek, megérkeztünk a Róka-hegyre. Látjátok, itt van egy kis rét, meg egy erdõcske is. Ezt a részt még nem bántotta az ember. Már elkezdte, vigyázzatok, amerrõl a nap süt, óvatosan menjetek, mert ott van egy kõbánya. Nagyobb állatok itt nincsenek, vagy legalábbis nappal nem jönnek elõ. Nyugodtan üljetek, hasaljatok le a fûbe, keressétek az állatokat, nézzétek meg, van-e közük a növényekhez, vagy fordítva! Amit tapasztaltok, jegyezzétek fel, majd egy fél óra múlva megbeszéljük. Addig szabad a vásár.

Leült, és helyet mutatott maga mellett Rozi anyukájának is.

- Rozi mit mond minderrõl otthon? Õ hogy éli meg a változást? Dicsekszik vele, vagy természetesnek tartja? - soroztak a tanító néni kérdései.

- Egy dolog biztos. - kezdte az anyuka. - Rozi élvezi a dolgot. Elmeséli, milyen volt az énekóra, a matek, hogyan szerepeltek a többiek, mit mondott Oszi, akit korábban beképzelt tökfejnek tartott. Nem tartja magát hõsnek, forradalmárnak.

De a többiek kezdeményezéseirõl beszámol. Ágiról, Pötyirõl, Andirõl mesél naphosszat. Tudod, Rozi a családban az egyetlen gyerek. Nem voltak játszótársai. Nem is igazán törekedett rá. Félénk volt mindig. Nagyon szereti az apját, jórész vele van, mert munkanélküli. Mint egy kis háziasszony gondoskodik róla. Én ritkán látom, mert késõn érek haza a munkából, amikor meg elmegyek, még alszik. Amikor hazajövök egyre ritkábban van otthon. Többnyire együtt látom biciklizni a barátnõivel. Mindig elkéredzkedik, bár még nem volt olyan, hogy megtiltottuk volna. Örülünk, ha a gyerekekkel van. Nem telt még le a fél óra?

- De igen. - kapott észbe Éva néni. - Gyerekek, idõ! - Felemelte a kezét, és egy nagy T betût mutatott a tenyereivel. A gyerekek köré csoportosultak.

- Ki talált olyan állatot, amit meg tudott figyelni? - kérdezte Éva néni.

Mindenki felemelte a kezét.

- Rozi, hogy csináljuk az elmesélést?
- Én mondjam? - kérdezte Rozi csodálkozva. - Nem tudom, nem gondolkodtam rajta. Van valakinek ötlete?

Ági furakodott a középre. - Kérdezhetek én?
- Persze, - mondta Éva néni.
- Nézd, a rút kiskacsát! - súgta Rozi anyukájának. - Így lesznek a hattyúk.
- Gyerekek! Ki akar elsõnek beszélni? - kérdezte Ági.

- Én! Jelentkezett Karcsi. - Az én megfigyelésem a legérdekesebb.
- Jó, te leszel az elsõ. De üljünk elõbb le egy nagy körbe!

- Az osztályban csütörtök, a környezet óra óta így vannak körben a padok. - súgta Éva néni Rozi anyukájának.

- Most csak annyit mondj, Karcsi, mirõl beszélnél, milyen állatról és növényrõl? - kérte Ági.
- A hangyáról, meg a fûrõl. mondta Karcsi.

- Jó. Van még valaki, aki a hangyáról és a fûrõl akarna beszélni? - folytatta Ági.

- Látod, hogy felderült néhányuk arca? Milyen örömmel jelentkeznek? Már azt hitték, Karcsi elvette a beszámolási lehetõségüket. - újabb súgás.
- Még hárman. - számolt Ági. - Jó, Zsófi, Julcsi, Jancsi, gyertek be középre ti is!
- Karcsi kezdi, ti meg figyeljetek, hogy mit gondoltok másképpen, ti mit gondoltok, láttatok. szóljatok közbe! - fejezte be Ági, és leült Rozi mellé.

- Ugyanannak a témának többoldalú megközelítése. Errõl nem írnak a pedagógiai tankönyveink. - ment a súgás az anyukának.

- Bocsáss meg, figyelni szeretnék! - mondta Rozi anyukája.
- Persze. - rezzent össze Éva néni, a többit már csak gondolta: Igen, õt is meghódította ez a módszer. Rozi, meg az anyja lánya.

- Szóval lehasaltam a földre, és figyeltem - kezdte Karcsi. Elõször semmit sem láttam, csak egy fûcsomót. Azután látom, hogy az egyik fûszál lehajlik, és leesik a földre. Hírtelen, egész hangyasereg gyûlt oda.

- Várjál, én korábbról láttam. - szólt közbe Julcsi. - Én, ahogy feküdtem a földön, egyszer csak azt láttam, hogy találkozik két hangya. Mintha beszélgetnének egymással, az egyik furán mozgatta a csápjait, majd a másik elismételte ugyanazt. Mintha tükörképe lett volna. Elõször összepuszilkodtak, azután jött a némajáték, és az utánzás.

- Az nem puszilkodás volt! - szólt Jancsi is. - Én hanyatt feküdtem, napoztam. Egyszerre, az egyik fûszál mellettem megmoccant. A szél nem fújt, elkezdtem figyelni. Egy kis hangya harapott ki a fûszál tövénél egy mákszemnyi darabkát. Világosan láttam a helyét, és a hangya szájában, amit kiharapott. Ezt rágcsálta, de már elindult vele. Körülbelül 20 centit mehetett, amikor találkozott a másik hangyával. Jól láttam, a szájából még mindig kilógott egy darabka a fûbõl. Amikor összedugták a szájukat, nem puszilkodtak, hanem kóstolót adott a társának. utána jött a némajáték, ahogy Julcsi mesélte. Az elsõ hangya utána visszafordult, és visszament ahhoz a fûszálhoz, amibe beleharapott. Megjegyeztem, mert a csúcsát letéptem, óvatosan, hogy ne mozdítsam meg, nehogy elriasszam a hangyát. Húsz centi egy ilyen kis állatnak nagyon hosszú út, volt rá idõm. Azután elkezdte komolyabban rágni a fûszálat, végül keresztbe elvágta, a fûszál leesett. Akkor ért oda a sereg, amirõl Karcsi kezdett beszélni.

- Na, végre, akkor mondom tovább. - szólt Karcsi. - Tehát, a sereg azonnal körbefogta a fûszálat, úgy, ahogy volt, egészben, legalább 15 centi lehetett. Hangya, meg vagy 30 volt. Alábújtak a fûszálnak, és a középsõ lábaikkal megfogták kétoldalt. Így indultak el, vitték a hátukon a fûszálat, ami sokkal nagyobb volt náluk. Súlyra legalább az ötszöröse volt. Figyeltem az útjukat. Az elsõ hangya,  idõnként megtapogatta a csápjával a földet, és úgy irányította a menetet. A fûcsomók között nincs autópálya. nincsenek kiegyenesített utak. Mégis, el tudtak manõverezni a bolyhoz. Azt is megfigyeltem, hogyan fordultak. Az elsõ hangya megállt. A hátsó lábával, a jobbal, mondjuk, elengedte a fûszálat, és hátranyújtotta a lábát. A második megérezte az érintést, a rúgást, kinek, mi tetszik, és egy lépést jobbra lépett. A következõ látta az oldallépést, érezte, hogy megfeszül a fûszál, õ kettõt lépett oldalra. Vele együtt lépett oldalra a következõ is, kettõt, majd még egyet. És így tovább, a 30. huszonkilencet lépett az elõzõvel, majd még egyet. Ha ennyi fordulás kevés volt, mert ilyet is láttam, az elsõ hangya nem lépett, csak megint megrúgta a mögötte lévõt. És megint elõlrõl kezdõdött az egész. Ez addig ment, amíg teljesen irányba nem álltak, akkor egyenesen mentek tovább az újabb kanyarodóig.

- Én nem így láttam. - mondta Zsófi. - De én elmesélném az elejérõl. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyétkû hangyácska. A bolyban mindenki tudta róla, hogy szereti a finom falatokat, és ki is tudja válogatni, hogy melyik a legfinomabb. Ezért a tulajdonságáért kapta a fõkóstoló címet. Nagy becsülete volt ennek a címnek, mert a tízezer lakosú Bolyban, talán, ha százan érdemelték ki. Tehát, Ínyenc, elment ennivalót keresni. Valódi gyepi hangya lévén, szorgalmasan keresgélte a legfinomabb fûszálat. Tudta, a fûszál próbája az evés, tehát kiharapott egy falatot a fûszálból. Ha nem érezte elég finomnak, ott hagyta, keresett jobbat. Amikor végre meglelte az igazit, egy kis hangyasavval megjelölte, és keresett egy másik hangyát a Bolyból, akinek a hírvitel volt a dolga. Õk voltak a legokosabb, legügyesebb hangyák a Bolyban. Feladatuk szerint kört alkottak, egymástól úgy fél méternyire, és mint az õrszemek jártak oda vissza a kis területükön. Amikor találkoztak egymással, tisztelegtek egymásnak, és elmondták, ha a túlsó szomszédjukkal nem találkoztak, vagy, ha rendkívüli esemény történt, és valamelyik fõkóstoló újabb finomságról hozott hírt. Ilyen körök voltak félméterenként egészen a Bolyig. Ez azt jelenti, hogy a vadászterület a Bolytól számítva 10 méter távolságig volt az övék, ezen belül 20 kör volt õrséggel betelepülve. Nos megjött a fõkóstoló, és adott kóstolót a legközelebb megtalált õrnek. Akkor, belõle hírvivõ lett. Feladata a pontos hely megismerése volt, hol van a finomság, a fûszál. Ebben segítette a szag és íz minta is, amit a szájában érzett, attól a falattól, amit kapott, de a pontos útvonalat el kellett neki mutogatni, és, hogy tényleg jól megjegyezte-e, õ is elmutogatta. Ezután, ha a fõkóstoló látta, hogy tényleg megértette a hírvivõ, megfordult, hogy végre megehesse a kiérdemelt részét, leharapdálhassa a kiválasztott fûszálat. A hírvivõ, meg elindult, hogy átadja az üzenetet az eggyel beljebb lévõ körön szolgálatot teljesítõ õrszemnek.

Itt már kevesebb magyarázkodás kellett, nem volt kóstoló, csak igazolnia kellett magát, valahogy így, "Én vagyok a 20-as kör 16-os szektorának az õre. Van kaja, finom."  A hír végigment a körökön, egészen a Bolyig, ahol az õrszem riadót fújt. A szállítók megkapták az irányzékot, keressétek meg az elsõ kör 3. õrszemét a további eligazítást tõle megkapjátok. Így adták tovább a szállítók csapatát egymásnak az õrszemek, míg el nem értek a 20-as kör 16-os részének az õréhez.  Õ azután már részletesen eljelezte a szállítók elsõ hangyájának, hogy pontosan merre és milyen távolságra találják a finomságot. Mindehhez annyi idõ kellett, amíg a derék fõkóstoló ki nem rágta a - nem fatörzset, hanem - fûszálat. Még evett egy két falatot, belecsipkézve a névjegyét, hogy kiadva a szállítóknak, majd, mint aki jól végezte dolgát, amint az volt is, továbbment új finom fûszálat keresni. A szállítók, pedig becipelték a fûszálat a Bolyba, a korábbi útvonalon. Útközben mind a húsz õrszem jót evett a fûszálból, ami azért is fontos volt, mert nem vittek magukkal uzsonnát, meg mert megdolgoztak érte, és, mert így egyre kevesebbet kellett az egyre fáradtabb szállítóknak cipelniük. Persze, amikor megálltak egy-egy õrszemnél, maguk is harapdáltak belõle, szintén a korábban elmondott okokból. és célokkal. Még mindig szép, nagy darab fûszál jutott a Bolyban maradtaknak, bár egy kissé hiányolták a felsõ hegyes végét, amit valaki lecsípett, pedig az a legzsengébb, és az a királynõnek jár. Itt a vége, fuss el véle!

- Éva néni! - állt fel Rozi. - Osztályzás elõtt szeretnék kérdezni valamit Zsófitól, és majd lenne egy javaslatom.

- Oké! Kérdezz! - válaszolt Éva néni.

- Zsófi! Láttál te ma már hangyát? - kérdezte Rozi.

- Nem én! - felelt Zsófi. - Utálom õket, mert mindenhol ott vannak, és csípnek.

- Mi a javaslat? - kíváncsiskodott Éva néni.
- Azt javaslom, szavazzunk meg Zsófinak külön fogalmazásból egy ötöst, és a többieket, Karcsit, Julcsit és Jancsit értékeljük együtt.

- Ha Zsófi ötösét fogalmazásból megszavazzátok, azt támogatom. De szerintem a közös szereplést most nem kellene osztályozni. - mondta Éva néni.

 - Megmagyarázom, miért. Egyrészt, szombat van, nem tanóra. Itt nincs felelés. A három gyerek azt mondta el, amit látott. Ez nem közös szereplés volt, hanem egymás tapasztalatainak kiegészítése, mert nem ugyanazt a történetet látták. Ki többet, ki kevesebbet, ki elõbbrõl, ki késõbbrõl. A kiegészítések, helyesbítések hasznosak voltak, de nem javaslom, hogy osztályozzuk ezt a szereplést. Ez rögtönzés volt. Viszont, a következõ köri órára kérnék mindenkitõl írásban egy beszámolót arról, amit látott, tapasztalt. Azt sem osztályoznánk, de kíváncsi vagyok, hogy mivel gazdagodtatok.

- Akkor elfogadja az osztály Zsófinak a fogalmazás ötöst? - kérdezte Rozi.
Mindenki felemelte a kezét, kivéve Zsófit.

- Zsófi, most mi a baj? - kérdezte Rozi.
- Nem értek egyet vele. - válaszolt Zsófi majdnem sírva. - Nem volt fogalmazásóra sem, és még mindig szombat van.
- Zsófi! - szólt a tanító néni. - Roziék bemutatták, hogyan lehet a fogalmazásórán közösen szerepelni egy matek-témával. Te, egy csodálatos mesét fogalmaztál környezet témában. A közös szereplés még nem kötelezõ, remélem, mindig is szabadon választható lesz, a gyerekek részérõl. Ha mindenki úgy döntött, hogy megadja a fogalmazás ötöst, hidd el, tényleg megérdemled.

- Tényleg tetszett? - mosolyodott el a könnyein keresztül Zsófi. - Akkor elfogadom az ötöst.

- Gyerekek! Még egy órát itt maradunk, egy órára haza kellene mennünk. Mindenki azt csinál, amit akar, csak ne menjetek el olyan helyre, ahol nem látszotok. - mondta Éva néni, és leült a fûbe, de elõbb jól megnézte, nehogy ráüljön egy hangyára.

Tomi pedig körbefutkosta az összes gyereket, beszélgetett mindenkivel, feljegyzett valamit, majd megkereste a következõt.

Rozi anyukája meg lefeküdt, és behunyt szemmel napozott.