Tomi kétszer
felcsöngetett
anyukájának.
- Nincs kulcsod?
- csodálkozott Pötyi.
-
Tudod, ez
nálunk játék. Videón van
egy színdarab, amit sokszor megnézünk, a
"Játék a kastélyban". Abban mondja az
egyik szereplõ, hogy "Valahányszor meg akartam
lepni
valakit, mindig én lepõdtem meg." Ez a
váratlan
megérkezésrõl szólt. De van
hasznos
oldala is, mire felérek, gyorsan kezet mosok,
meleg az ebéd. Anyukám a
csöngetéskor teszi oda a gázra. Ezt
nevezi szervezésnek. Azért csöngettem
kétszer, mert ez meg azt jelenti, hogy ketten
jövünk.
- Szia, anyu! -
rontott be az ajtón Tomi.
- Sziasztok! Ki
jött veled? Pötyi? - kérdezte a
konyhából Kovács néni.
-
Igen,
én vagyok, csókolom! - mondta Pötyi,
kissé még mindig csodálkozva.
-
Sziasztok! -
szólt ki Piri is a konyhából, - Ne
gyertek be, meglepetést csinálunk.
- Jó,
a szobába megyünk. - válaszolt Tomi.
A
szobában megnézték a
magnókat. Mindegyik forgott.
-
Mi
történt itt? - kérdezte
meglepõdve Tomi.
Már rég le kellett volna állniuk!
-
Majd
két és fél óra
múlva leállnak! - szólt a
konyhából Kovács néni. - Ez
már a második adag. Fél 12-kor
leálltak, betettem az öt új
kazettát, a lejátszóban
lévõt visszatekertem, és
újra
elindítottam a másolást. Baj?
-
Nem baj, csak
a szétdaraboláshoz kellene egy magnó.
Azt most ki kell várnunk.
- És
nem tudtok addig mást csinálni?
-
Gondolkodunk
rajta. - kiabálta ki Tomi, azután Pötyinek mondta - A
használt kazettákat,
Piri szétszedte, 15 darabot. Karcsi hozott 20
csíkfeliratot. Ezeket fel lehet ragasztanunk. A
használt kazetták tokjaiból
kiszedhetjük azokat a szörnyû
képeket. Ha kész lesz a
második öt kazetta, azokhoz is kell 15
használt, azt szétszerelhetjük.
Még ebédelnünk is kell, ennyi
éppen elég lesz.
-
Én
vállalom a csíkragasztást,
és a tokok
kiürítését. A
csavarozást nem merem. - mondta Pötyi. De van
még 135 régi kazetta, azokból is
kiszedem a borítókat.
Te jó
ég! de sok munka vár még
rám! Na, ugorjunk neki! Uccu!
- Mit
mondtál? - kérdezte Tomi. Mi az, hogy uccu?
-
Hát, uccu neki, vesd el magad! Még nem hallottad?
Olyasmit jelent, hogy Rajta! Apukám szokta mondani a
kollégáinak. Megmondja, hogy mit
csináljanak, és utána, Uccu!
- De most
magadnak mondtad!
-
Jobban is
esett, mint apu embereinek! Láttam elégszer, hogy
fintorogtak a háta mögött.
Tomi már
elõvette a kis órás
csavarhúzót, és kezdte
szétszerelni a használt kazettát. A
tokját átadta Pötyinek. -
Miért fintorogtak?
-
Jó
kérdés - gondolkodott el Pötyi,
miközben szedte ki, gyûrte össze a
gusztustalan
képet. - Két eset lehet. Vagy nem
értettek egyet vele, õk nem így
csinálták volna, vagy õk
maguktól is
így gondolták. Az elsõ ellenkezik az
õ
tapasztalatukkal, a másiknál meg minek
parancsolni azt, amit magától is megtenne.
- És
miért ellenkezik a tapasztalatukkal? -
kérdezte Tomi.
- Tudod neki egy
könyvkiadó cége van. - kezdte Pötyi.
Tomi közbeszólt
- Tudom, már mondtad a
suliban.
-
Szóval, egy kiadónál nagyon
jó szakemberek vannak. Mindent tudnak, sõt,
mindent jobban
tudnak, mint az apukám. Ezért nem
igazán szeretik, ha utasítja
õket.
Jobban járna, ha hagyná õket dolgozni.
-
Ez olyan, mint
amikor mi jelentkezünk szereplésre, és
nem várjuk meg, amíg Éva
néni felszólít. Mert tudja mindenki,
mikorra várható, hogy felelnie kell.
-
Gyerekek,
kézmosás! Kész az ebéd! -
hallatszik a konyhából Kovács
néni hangja.
-
Ez most
felesleges volt? - kérdezte Tomi Pötyitõl. -
Éreztem az illatokból, hogy kész.
-
Nem volt
felesleges, mert nagyon belemerültünk a
munkába, és a
beszélgetésbe. A kiadónál
is csak azért kellene szólni, hogy menjenek
már haza, majd másnap folytatják,
különben ott dolgoznak egész
éjjel. - mondta Pötyi - Na gyerünk,
vár az ebéd!
-
Értem, tehát, a jó, a szeretett munka
esetén nincs szükség
utasításra. - összegezte Tomi,
és elindult kezet mosni.
