A
szálloda presszója egyben cukrászda is
volt. A fal
kis részekre volt
osztva, aranyos leveles ágakkal, kis kerek
márványlapos asztalok
voltak benne, körülöttük
hajlított
fából készített
háttámlájú kedves
székekkel. Kopottan is nagyon díszes, hangulatos
volt a
presszó. Hátul,
a bejárattal szemben kis dobogón egy zongora
és
egy dob-felszerelés
állt.
Amikor Roziék
beléptek, Pötyi már a
második
adag fagyit ette. Balogh bácsi élvezettel
szívta a
cigarettáját és itta a
kávét.
Éva néniben feltámadt a
tanár: - Ejnye! Csak nem akar itt a gyerekekre
füstölni?
Pötyi úgy
érezte, hogy meg kell védenie az
apját. - Amikor leültünk, apu
benyálazta a mutatóujját és
feltartotta. Ezzel szokta megvizsgálni,
hogy merre megy majd a füst. Úgy ült le,
háttal az ajtónak, hogy ne
felénk füstöljön. Engem
nem zavar.
- Engem sem, -
mondta Rozi, - Az én
szüleim is dohányoznak.
-
Dehát, a dohányzás káros az
egészségre! - mondta Éva
néni.
-
Biiztos! Meg az éhség és az
idegeskedés is!
- válaszolta Balogh bácsi.
- Mégsem írják rá a
munkaszerzõdésekre, és a
munkanélküliek
könyvére. A
dohányzás viszont csökkenti az
étvágyat, és levezeti az
idegfeszültséget. Mi jobb? Az
idegességtõl
infarktust kapni, vagy
megelõzni egy rágyújtással?
Nem tartom
kötelezõen bevezetendõnek a
dohányzást. De, aki már
rászokott, azt jobb
békén hagyni, mert különben
idegességében még többet fog
szívni.
- Hát, ez nagyon
szokatlan szemlélet! - kételkedett Éva
néni.
A
pincérnõ szakította meg a
vitát. - Mit parancsolnak a hölgyek?
-
Nem vagyunk hölgyek! - lett ingerült a
tanító néni. - Én egy
dolgozó
ember vagyok, õ meg egy kislány.
Kérem, hozzon egy pohár hideg rostos
üdítõt, és egy
forró csokoládét
tejszínhabbal. Jó lesz. Rozi?
- Igen,
köszönöm. -
merült bele Rozi a
csokoládé és a hab
összekeverésébe.
-
Tudja, az édes serkenti az
agymûködést. -
magyarázta Éva néni Pötyi
apukájának. - Rozinak ma nagy
szüksége
lesz rá.
-
Én csak azt tudom, hogy, amikor
megpróbáltam leszokni a
cigarettáról,
nassolni kezdtem, tömtem magamba az
édességet. 10 kilót híztam,
elmeszesedtek az ereim. De látom, hogy ön
hideg gyümölcslével vezeti
le a feszültségét. Pedig, mit tudja,
hogy milyen nehéz egy kiadót
vezetni. Egyfolytában figyelni, hogy mikor akarnak becsapni
a
munkatársaim! Fegyelmezni õket!
Kételkedni a saját döntéseim
helyességében! Állandóan
ideges vagyok, ezért is kell a cigaretta.
-
Látja, ez szomorú. Én is ideges voltam
még két hónapja is. A gyerekek
rosszalkodtak, leveleztek óra alatt. Nem figyeltek a
magyarázatomra, a
felelésnél makogtak, vagy megkukultak. A
többiek meg súgtak. Azt
hittem, hogy velem akarnak kitolni. Már az
idegösszeroppanás szélén
voltam. Azután ezeknek a kislányoknak a
hatására megváltozott minden.
Megnyugodtam, elkezdtem élvezni az
órákat, új
értékeket fedeztem fel a
gyerekekben. Kiderült, hogy új
elképzeléseikkel nem nekem akarnak
ártani, hanem többet, jobban akarnak tanulni.
-
Ez a fõpróba? - kérdezte Balogh
bácsi. - Ezt fogja délután elmondani?
- Tényleg,
Éva néni, így kellene kezdeni. -
kapott észbe Rozi.
-
Nem ezért mondtam, de tényleg így
volt. Talán az a közös az ön
idegeskedéseivel, hogy egyikünk sem
bízott, bízik azokban, akikkel
együtt dolgozik. Nálam szerencsére
már a múlt idõ
érvényes. Pedig
önöknél értelmes emberek
vannak, akik feltehetõen szeretik a
munkájukat. Akárcsak az én gyerekeim,
akik szeretnének minél többet
tudni. Miért gondolja, hogy a
munkatársai be akarják csapni?
-
Mert látják, hogy jobban értenek
hozzá,
mint én, és én vagyok a
fõnök.
- válaszolt a vezérigazgató
úr
szomorúan. - A könyvkiadás, olyan
szakma, ahol az embereknek együtt kell
mûködniük.
Tárgyalni az íróval,
a grafikussal, a nyomdával, a kereskedõkkel.
Mindegyik a
könyvhöz
kötõdik. Van törekvés a
minõségre, és ott
elfelejtõdik a
gazdaságosság.
Nekem mindig résen kell lennem.
-
Hány könyvet adnak ki,
készítenek elõ egyszerre? -
kérdezte Rozi.
-
Talán tíz is összejön
egyidõben. -
válaszolt meglepõdve Balogh bácsi. -
Miért
kérdezed?
-
Csak eszembe jutott a Hármasok Klubja. - mondta Rozi. - Ott
mindenki
segít a másiknak, miközben neki is
segít valaki. Nem tanár és
diák,
fõnök és beosztott viszony van
köztönk. Az egymásnak
segítés miatt jó
barátok vagyunk, mindenki megérti, amit nem
értett, és még
büszkék is
vagyunk, hogy tudtunk segíteni.
-
Úgy gondolod, hogy hagyni kellene
önállóan
dolgozni a szakembereket? - kérdezte Pötyi apukája.
-
Nem! - szólt közbe Pötyi. - Rozi arra
gondolt, hogy közvetlenül a
különbözõ szakemberek jobban
tudnak együtt dolgozni, mint, ha van
közöttük egy, vagy több
fõnök. Honnan tudja meg az, aki
megtervezi a
könyv szép papírját, hogy az
mit jelent a költségében?
-
Hát, õ ad egy
papírminõséget. Ezt a
csoportvezetõje közli a velem, én
átadom a gyárttatók
fõnökének,
aki árajánlat-kérést
ír a
nyomdának,
amit én aláírok, ha bejön
hozzám,
továbbadom a kalkulátorok
fõnökének,
aki kiadja a kislánynak, aki elkészíti
a
kalkulációt, eljut hozzám,
én
odaadom a kereskedõk
fõnökének, aki kielemezteti, hogy a
vevõ
elfogadja-e majd a várható árat,
én
döntök, hogy kell-e az a
papírminõség.
- Ez
hasonlít a KAPTÁR-hoz. Van, aki
megcsinálja a könyvet, a nyomda, van,
aki idehoz, az árajánlatot kéri, aki
tervez, aki vizsgálja a költséget,
és aki odamegy a vevõhöz
megkérdezni, hogy megveszi-e. - sorolta Pötyi
- De te, apukám, mint rendezõ, nem
gyorsítod ezt a munkát, hanem
lassítod. Mindenrõl tudni akarsz, minden
levél a te kezeiden megy
keresztül. Az elõbbi
példádban négyszer vagy
postás, és egyszer
döntesz. A mi KAPTÁR-unk összeül,
mindenki elmondja a maga szempontját,
döntünk közösen. Nálatok
nem lehetne ilyen csoportokat csinálni?
- De akkor rám nem
is lenne szükség! - hökkent meg Balogh
bácsi.
-
Dehogynem! - szólt Rozi - Én vagyok
nálunk a Rendezõ. Akkor megy jól a
munka, ha nekem nincs dolgom. De azért én
állandóan figyelek, és, ha
kell beleszólok.
-
Inkább
kérdezel, Rozi! - mondta Pötyi. - De ezzel
segítesz helyre tenni a dolgokat.
-
Hát, már látom, hogy többet
kell veled lányom beszélgetnem! - mondta
Balogh bácsi. - Most viszont fizetek, mert
lekéssük az ebédet. Legyen
szíves! Fizetni szeretnék!
