A
szomszéd teremben voltak Roziék. Már
a
25 gyerek is sok volt, de
csaknem 100 tanár szorongott hátul, a fal
mellett. Éva néni sápadtan
állt a körberakott székek
által szabadon maradt helyen, középen,
és
megkérdezte a gyerekektõl: - Milyen
óra is van most, gyerekek?
- Angol. - mondták
a gyerekek. Érkezés a londoni
repülõtérre.
- Kik a szereplõk?
Egy
fekete göndör hajú fiú
lépett elõ. - Én vagyok az utas.
-
Én a légikisasszony - állt fel egy
szép szõke hosszú hajú
kislány.
- Én a
határõr - Egy nagyobb, izmos fiú
jelentkezett.
-
Én vagyok a pultos a vámmentes boltban. -
mosolygott egy vörös hajú
szépség.
-
Én vagyok az utas felesége - mutatkozott be a
szemüveges szigorú arcú Jutka.
-
És most angolul fogtok beszélni? - kezdett
már kétségbe esni Éva
néni.
-
Nem. - mondta Jutka. - De nem használhatunk olyan
szót, amit nem tudunk
angolul. Bárki, bármikor
rákérdezhet akármelyik
szóra, hogy hogy van
angolul.
- Kezdhetitek. -
szólt kicsit megnyugodva Éva néni.
A
gyerekek kiraktak két széket egymás
mellé, az utas és felesége
leültek.
Az utas oldalra
kikiáltott: - Kisasszony!
- Parancsol valamit a kedves
utas? - sietett hozzá a légikisasszony.
- Most hol
szálltunk le?
- Londonban,
természetesen.
-
Jó szöveg, - morogta Jutka - Párizs
óta
már voltunk Amszterdamban, Hágában,
még
Marsaillesben is.
- Sajnos a köd miatt
London nem fogadott elõbb.
-
Mit akarsz, milyen
régóta akarsz a Riviérára
menni! Most ott is voltunk.
-
Két órát, a
dühöngõ
napsütésben, a betonon. A tengert csak
felszálláskor láttuk.
- Viszont valódi
kommandósok kutattak a táskádban bomba
után.
-
Az a szõke csinos
volt! Akár azt is megengedtem volna, hogy megmotozzon.
-
Kisasszony! Ön is szõke, nem
kérhetnénk öntõl az elmaradt
motozást?
- Tõle nekem nem
kell! - mondta Jutka.
- Akkor nekem
kétszer! - kacsintott az utas.
-
Hölgyeim és uraim, kikapcsolhatják a
biztonsági öveiket, ki lehet szállni. -
szólt
hangosan a légikisasszony.
-
Na, a motozás elmarad. - sóhajtott az utas,
és
felnyúlt a csomagtartóhoz, levenni a
felesége
táskáját és a
saját
aktatáskáját.
- Menjünk
már, szeretnék egy jó angol
teát meginni. - mondta az asszony.
-
Kérem, hogy mutassák meg az
útleveleiket! - szólalt meg tisztelegve a
határõr.
- Magának? -
csodálkozott az utas.
-
Nem látja, hogy
tányérsapkám van? - mutatott a
határõr a fejére.
- Én úgy
látom, hogy nincs a fején semmi. -
mondta az asszony.
-
Hogy lehet tisztelegni tányérsapka
nélkül? - vitatkozott a
határõr.
-
Na, jó, essünk túl rajta! -
sóhajtott az utas. Benyúlt a zakója
belsõ
zsebébe, és kivette az útlevelet
és odaadta a határõrnek.
- Ön Mrs Kovats? -
kérdezte a határõr.
- Nem! Én Mr.
Kovats vagyok. - vörösödött el az
utas.
-
Akkor miért a felesége
útlevelét adja ide? - mutatta a
határõr.
-
Ja, bocsánat! Itt az enyém is. - vette
elõ az utas a másik útlevelet is.
- Hol a szemüvege? -
kérdezte szigorúan a határõr
- Soha nem volt
szemüvegem! - mérgelõdött az
utas.
-
Ja, tényleg, ez Mrs. Kovats útlevele. - vette
észre a határõr. -
Elnézést, még
csak 5 perce vagyok határõr.
- Rendben vagyunk?
Mehetünk? - kérdezte az utas felesége.
- Parancsoljanak, a tranzitba
fáradni. - mondta a légikisasszony.
-
Na végre! Sóhajtott fel az utas, és a
feleségéve együtt
sétáltak egy
kört. Amikor megint a székekhez értek,
szembe fordította az egyiket a
másikkal. Hanyagul elvetette magát rajta. Az
asszony leült a másik
székre, és kis tükörben kezdte
nézegetni az arcát.
- Kisasszony! -
kiáltott az utas, mire odasietett a vörös
szépség.
- Tessék
parancsolni! Mit hozhatok?
-
Két jó angol teát
kérünk! - mondta az
utas, majd a feleségéhez fordult - Te
kérsz
még valamit?
-
Van rúzsuk? - kérdezte az asszony,
miközben a táskájában
kotorászott.
-
Kiváló francia rúzsunk van, ha velem
tetszik jönni, megmutatom a választékot.
Az asszony felállt,
és elindultak a kör másik
oldalára.
- A
teáról nem feledkezik meg ugye? -
kiáltott utánuk az utas.
-
Azonnal hozom uram! - szólt az eladó.
Leültette az asszonyt, kezébe
adott egy dobozt, amiben feltehetõen a rúzsok
voltak. - Tessék csak
nyugodtan válogatni! Ide hozzam a
teáját?
-
Látja, ez jó ötlet Harminc
év után egy kis szabadság, egy tea
idejére.
A
kisasszony tálcán egyensúlyozva viszi
a teát az utashoz. - Tessék uram, a
teája.
- És az
asszonyé? - kérdezte az utas.
- Õneki ott
szolgálom fel. Hadd válogasson nyugodtan.
-
Kis ciánt nem tudna bele tenni? - kérdezte az
utas, és még a kisasszony
után kiáltott. - Legyen szíves egy
Scots pipadohányt is hozzon! És
mutassa meg, milyen pipák vannak!
-
Sajnos pipáink
nincsenek. - mondta a kisasszony, amikor visszatért a csomag
dohánnyal.
-
Akkor meg minek hozta a dohányt, ha nincs mibõl
elszívni?
- morogta az utas - Na, nem baj, elõveszem a régi
pipám.
-
Tessék talán megnézni itt
mellettünk, a shopban - adta a tanácsot a
kisasszony.
- Fizetnék! -
mondta az utas.
- Parancsoljon, hozom a
számlát.
- 150 font? - hökkent
meg az utas. - Aranyból volt a tea?
- A hölgy vett
három rúzst is. - magyarázta a
kisasszony.
-
Tessék! A többi a magáé. -
állt fel az
utas, majd karonfogva felemelte a feleségét,
és
elindultak kifelé.
Éva
néni kiállt középre,
és
megszólalt. - Most osztályozás
következik.
Háromra az osztályból mindenki emelje
fel a
kezét, és mutasson annyit
az ujjával, ahányast ért szerinte a
jelenet. Egy,
kettõ, hááárom!
És õ
is felmutatta a kezét nyitott tenyérrel,
ötöst
mutatva. A felhívásra
néhány
vendégtanár is feltartotta a
kezét.
-
Most csak a gyerekek
értékelését
kérem! - mondta a tanító
néni.
-
A gyerekek többsége négyest mutatott.
Volt
még két ötös Éva
nénién
kívül is.
-
Ti miért adtatok ötöst? Jancsi? Julcsi? -
kérdezték többen a gyerekek
közül.
- Nekem tetszett a
szereplés. - mondta pirosan Jancsi.
-
Azt nem vetted észre, hogy a
szótárból a
fele szót nem használták? -
kérdezte az
egyik kislány.
- Te Julcsi?
- Tudjátok, hogy
beteg voltam!
- Éva
néni?
- Én nem tudok
angolul.
-
Akkor most osztályozzunk újra! - mondta Rozi:
Egy, kettõ, hááárom!
-
Most mindenki négyest mutatott. Az öt
szereplõ a kör
közepére ment, összedugták a
fejüket.
- Kis idõ
múlva a vörös
szépség bejelentette:
-
Az utas és a felesége megérdemli az
ötöst, a határõr
négyest, mi a
légikisasszonnyal hármast kapunk. Így
döntöttünk.
-
Rendben van, köszönöm. - mondta
Éva néni, majd a tanárokhoz fordult: -
Kedves kollégák. az ilyen szereplések
nálunk mindennapos dolgok. Hogy a
békéscsabai gyerekek hogy tudták ilyen
profi módon ezt kitalálni,
eljátszani nem tudom, talán
látták a videónkat.
-
Megnéztem az elõzetes
leírásunkat, - mondta Rozi. - A
közös szereplés
az egyéni felelés helyett talán nem
eléggé jól szerepelt benne.
Ezért
talán nem kérdeztek rá az
elõadásunkon. Érdekel ez valakit, mert
akkor
elmondanám, hogy miért van ez
így?
- Engem érdekelne.
- mondta Józsi bácsi.
Az
egyik osztálytársunk, amiikor a
felelésrõl kérdeztem, azt mondta, hogy
úgy érzi magát kint a
táblánál egyedül, mintha egy
lakatlan szigeten
volna. A közös szereplésnél
nincs izgulás, félelem. Egymással
foglalkozunk, nem azzal, hogy mit fog szólni a
tanító néni. A leckét
megtanuljuk, mert jöhetnek váratlan
kérdések a társunktól,
amikre
válaszolni kell. De nem vagyunk egyedül. Az
osztályozásnál a
közös
játékra kapjuk a jegyet, mint most a
négyest. Öt szereplõ kapta, az 20
pont. Egymás között már
maguknak kell elosztaniuk, mert õk tudják, hogy
ki mit tudott, kit kellett kisegíteni. Itt a
bemutatón azt lehetett
látni, hogy nagyon
különbözõ
osztályzatok születtek a csoporton belül.
Szokásunkká vált, hogy az hirdeti ki a
megosztást, aki a legrosszabb
jegyet kapta. Csak a közösen megbeszélt,
mindenki által elfogadott
megoldást lehet kihirdetni. Ezeket a szabályokat
mi hoztuk, magunkra.
Nekünk így igazságos. Az elsõ
hetekben annyira új volt a közös
szereplés, hogy mindenkinek nagyon tetszett, mindenki
ötöst adott. Ma
már jobban meggondoljuk, mert már nem annyira nem
új nekünk ez a forma.
-
Aki még nem vett a kazettánkból,
sürgõsen
pótolja, mert azt szeretnénk, ha minél
több
gyerek és tanár élvezhetné
az
órákat.
-
A címlistán megtalálnak, ha
késõbb valamit meg
szeretnének vitatni,
kérdezni, beszélni velem. - mondta Éva
néni. - Most át kell adnunk a
termet, ezért a bemutatónk véget
ért.
A
száz tanárvendég, mintha
álomból ébredt volna, nagy tapsba
kezdett.
