A Wartburg elindult Doboz felé. A kislányok megint sikoltozhattak a gyönyörûségtõl, ahogy kifelé mentek Békéscsabáról, ismét, mintha egy falu lett volna. Még egy aranyos csacsit is láttak. Talán 10 percig mentek egy nagy erdõn keresztül, és eljutottak egy útelágazáshoz.
- Ez is Gyulára vezet. - mondta Balogh bácsi, - De ez sokkal kellemesebbnek tûnik, mint a másik, mert erdõn vezet keresztül. Nézzétek, kint van a tábla, hogy "Vadveszély". Ez azt jelenti, hogy lehet arra számítani, hogy esetleg egy szarvas ugrik elénk az úton.
- És ez ránk veszélyes, vagy a szarvasra? - kérdezte Rozi.
- Is-is. - mondta Józsi bácsi. - Neki sem jó, ha elgázoljuk, és a Wartburgban is komoly kárt tehet. Szokatlan erre az erdõ, teljesen sík a vidék. Ez itt talán vadászterület lehet.

Kicsit továbbmenve elértek egy kis hídhoz. Itt megálltak körülnézni. A híd közepére besétáltak, és lenéztek a vízre. Bizony, nagy volt a különbség a két part között.  Visszafelé a nagy erdõ, a túloldalon  lapos, csupasz part.
- Itt lehet fürödni? - kérdezte Pötyi.
- Nem ajánlanám. - válaszolt Éva néni. - Nézd meg, micsoda hordalékhalmok vannak a vízben, és mellette. Ez biztos árterület. Ha kiárad a Kõrös, víz alá kerül. Azért van itt ez a sok hordalék. Ahogy visszahúzódik az ár, ott hagyja, amit eddig magával sodort.

- Ezt mind tényleg a folyó hozta idáig? - kérdezte Rozi.
- Nézd csak meg azokat a nagyobb ágakat! Nincs kérgük, teljesen simák, csupaszok. Ez csak a hosszú ázás miatt lehet.
- Milyen szépek! De szeretnék egy ilyet a szobám falára. Talán még anyu is örülne neki, mert nem hullik le a kérge, nem csinál szemetet.
- Ahhoz, hogy oda lemenjen valaki, legalább egy gumicsizma kellene. Most ebben a szép ruhádban nem ajánlom. - mondta Balogh bácsi.
- Éva! - szólt Józsi bácsi. - Ez melyik Kõrös? A  Fekete, vagy a Fehér?
- Nem tudom, valahol itt találkoznak. Talán az autóstérképrõl kiderül. Kérdezd meg Pötyi apukáját.

- Önök tegezik egymást? - csodálkozott Balogh bácsi.
- Be kell vallanunk, hogy a Pedagógiai Intézet embere összetegezõdtetett minket. Mint kollégákat. - mondta Józsi bácsi. - De mi is kollégák vagyunk, mint autósok. A Trabant és a Wartburg is rokon. Én vagyok az idõsebb, tegezõdjünk! Szervusz.
- Szervusz. - mondta megkönnyebbülve Balogh bácsi. - Nagyon nem szeretek magázódni.

- Én ugyan fiatalabb vagyok, viszont nõ. - mondta Éva néni. - És én sem szeretem az összevissza megszólításokat. Szervusz Laci!
- Szervusz Éva. - mondta Balogh Laci bácsi. - De ezt nem szabad csak így elintézni. Meg kell innunk a pertut. És még jár is nekem valami tõled, Éva!
- Te, mirõl beszélnek ezek? - kérdezte súgva Pötyi Rozitól. - Mi jár az apukámnak Éva nénitõl?
- Nyugi, nyugi! - válaszolt szintén súgva Rozi. - Ha pertut isznak, meg kell puszilniuk egymást.
- És, ha ezt anyu megtudja? Nem lesz ebbõl baj? - aggódott Pötyi.
- Dehogy lesz. - mondta Rozi. - Elõször is, ti jól megvagytok hárman. Éva néninek meg ott van Zoli bácsi, a tornatanár. Emlékszel a szívekre! És tényleg könnyebb tegezõdve beszélgetni. Nemrég, még mi is mindenkit tegeztünk. Nekem még most is rájár a szám. Tudod, Piri a köszöntõben tegezi a tanárokat.
- Igazad van. - szólt közbe Éva néni. - A tisztelet nem attól függ, hogy tetszikeztek, vagy tegeztek. Meg már nem is nagyon igénylem, hogy tiszteljetek. Elég, ha szerettek. Én is úgy érzem, öreg vagyok, ha csókolommal köszöntök.

- Éljen az össznépi tegezõdés! - kiáltotta Józsi bácsi. - Az elsõ megfelelõ helyen megisszuk a körbepertut, én fizetem.
- A lényeget közben ne felejtsük el! - mondta Laci. - Itt a térkép. Most itt vagyunk, és itt találkozik a Fehér és a Fekete Kõrös egymással. Lehet úgy 5-6 kilóméternyire. Ezen a vadveszélyes úton Gyula felé, a felénél.

- Szép lehet, - sóhajtott Rozi.
- Menjünk tovább! - javasolta Pötyi - Én kiváncsi vagyok a falura.
- Várj csak egy picit! - mondta Rozi. - Ha már itt a térkép, nézzük meg jobban, hova megyünk! Laci bácsi, mi ez a zöld folt itt?
- Erdõ, Rozikám. Látod, itt a falu másik oldalán is folytatódik. egészen a Kõrösök találkozásáig.
- És mi ez a vékony kék vonal, ami végigmegy az erdõkön?
- Egy patak. Úgy 1 kilóméterre kezdõdhet a Feketeköröstõl, átmegy Dobozon, és majd Békés elõtt folyik a már közös Kõrösbe.
- Mi ez a piros csillag? - kérdezett tovább Rozi.
- Ebben az autóatlaszban a csillaggal jelölt településekrõl van egy kis térkép is, a fontosabb nevezetességekkel, látnivalókkal. - magyarázta Laci bácsi. Nem ajánlom, hogy most megnézzük, mert az atlasz 1975-ös. Lehet, hogy csalódnánk, ha valamit már nem találnánk a helyén.
- Lássuk a medvét! - mondta Józsi bácsi - Ha ti is úgy gondoljátok, menjünk be a faluba!

Beültek a Wartburgba, és perceken belül ott voltak Dobozban. A korábbi kis családi házak itt is láthatóak voltak, talán az volt a szokatlan, hogy nagyobb ablakaik voltak, mint a Gyula és Békéscsaba szélieknek. Viszont kevesebb volt az út mellett a csirke, liba. Rozi és Pötyi csalódottságát az udvarokból kihallatszó disznóröfögés, malacsivítás enyhítette csak. Szinte minden udvarból ez hallatszott. Helyenként új építkezéseket láttak. Nem szokásos kocka alakú, sátortetõs házakat építettek, hanem több kiugróval, sarokkal és kis toronnyal díszítetteket. A falu közepén a presszó elõtt leálltak, és kiszálltak a kocsiból. Az utcán Rozi megfigyelte, hogy itt szinte mindenki kövérkés, és piros az arca. De nagyon kevesen mosolyogtak. Inkább szomorúak voltak, lassan sétáltak kopott ünneplõ ruhában. Nem volt igazi vasárnapi hangulat. Nem voltak csoportosulások, pedig lassan itt volt az ideje a délutáni misének. Külön sétáltak a sovány, tarka ruhás asszonyok sok gyerekkel. Elõttük vonult egyedül az apa, fehér ingben, büszkén. Csak amikor szembejöttek a kövérkések, látszott, ahogy kikerülték egymást, hogy nem igazán szerethetik egymást. A hangulat feszült volt, mint vihar elõtt.

Roziék  gyorsan bementek a presszóba. A felnõttek kávét, a gyerekek fagylaltot kértek. A süteményhez nem volt gusztusuk, elég réginek tûnt.
- Maguk idegenek itt, ugye? - ment oda hozzájuk egy Rozikorú kislány. Hosszú piros szoknyában volt, a fekete haja tüskésre le volt vágva. - Megmutassam a falut?
- Mennyit kérsz érte? - kérdezte Laci bácsi.
- Egy órára kétszáz forint. - mondta magabiztosan a kislány.
- Tudod mit, kapsz százat, és egy gombóc fagyit. - alkudott Laci bácsi.
- Na jó, de a fagyit most kérem! - egyezett bele a kis idegenvezetõ.
- Húzz ide egy széket! Elõtte rendelj fagyit! - mondta Pötyi. - Mondd meg, hogy egyben fizetünk.
- Oké!  - odament a pulthoz, válogatott, leadta a rendelést, visszajött az asztalhoz, és valami veleszületett eleganciával leült.

- Tessék Bori, itt a fagyid. - tette le a pincérnõ a kislány elé a fagylaltoskelyhet, melyben barna, lila, sárga és fehér gömbök voltak. A tetején tejszínhab púposodott.
- Csoki, eper, vanília, citrom. - ismerte fel Rozi. - Jó az ízlésed.
- Ez legalább kétszáz forint. - mondta Pötyi
- Egy ilyen elõkelõ társaságban nem lehet egy gombóc fagyit tölcsérbõl enni! - mentegetõzött Bori. - Én csak megmondtam, hogy milyen fajtákat szeretek. Nem kértem mindegyikbõl.
- Azt sem mondtad, hogy csak egy gombócot kérsz, ugye? - kérdezte Józsi bácsi.
- Hát, nem tudtam választani. - pironkodott Bori.
- Egyezzünk meg! - javasolta Laci bácsi. - Megeszed a fagyit, megnézzük a falut, és ugrott a százas.
- Dehát megígérte a százast! - kapta fel a fejét Bori. - Nagyon megver az apukám, ha nem viszek haza pénzt!
- Maradjunk abban, hogy a falubemutatás után szavazni fogunk, hogy mennyit érdemelsz. - javasolta Rozi.
- Tényleg ismerem Dobozt, mint a tenyeremet. - bizonykodott Bori. - Meg fogom szolgálni a százast.

- Mindjárt meglátjuk. - mondta Éva néni. - Elmesélnéd, hogy mit kell tudnunk, mielõtt elindulunk körülnézni?
- Elmondom, mit mesélt a nagymamám. - kezdte Bori. - Nagyon régi falu, már a török idõkben is lakták. Valamikor régen egy miniszterelnöknek volt ez a környék a birtoka. Az akkori leghíresebb építésszel építtette a kastélyát. Mama szerint õ építette a budapesti Operát is. Errefelé csak itt van erdõ. Ez volt a báró vadasparkja.
- Akkor egy gyönyörû kastélyt és erdõt mutatsz nekünk? - kérdezte izgatottan Rozi.
- Hát, nem igazán. - mondta Bori. - Sajnos a kastélyból nem sok maradt. Egy részébõl iskola lett,  a kápolna most a katolikus templom. A kastély parkjából még látni valamit. És van egy régi magtár, amit szintén ez a híres építész tervezett.
- Ybl Miklós lehetett - mondta Éva néni. - és Wenckheim báró a tulajdonos.
- Igen ez a név ismerõs. - válaszolt Bori. - Az erdõ egy része sajnos nem szép. Az építkezõk minden törmeléket, szemetet odahordanak. De a Szanazug gyönyörû. Ott folyik össze a Fekete és a Fehér Kõrös. Ott van a gyerektábor is. Most már rendes út is vezet oda.

- Ti mióta laktok itt? - kérdezte Pötyi.
- Az õseink a törökökkel jöttek. Mi vagyunk itt a legrégebbi cigánycsalád. Üstfoltozó volt a régi rokonom. Azóta hívnak minket Kolompárnak. Körbe járták a környéket, mindenhol megfoltozták a kilyukadt üstöket. Amikor újra szükség volt a munkájukra, akkor értek oda a következõ körben. Meg lehetett élni belõle.
- Bori! Tegnap voltunk Gyulán. A vásárban láttunk gyönyörû réztálakat. - szólt közbe Rozi.
- Igen, a nagypapám bent volt Gyulán. - mosolygott Bori. - Ugye szépek. Csak keveset ad el belõle, mert sajnálja õket. Mindig csak annyit, hogy új lemezt tudjon venni. Már alig férünk el tõlük a házban. Már én is csináltam egy tálat. Apukám használja hamutartónak.
- Honnan tudtad? - súgta Pötyi Rozinak. - Hogy jön össze az üstfoltozás a réztálakkal?
- Mind a kettõhöz réz kell. - válaszolt Rozi. - Látod, egy velünk egykorú gyereket már elvernek, ha nem visz haza pénzt. Közben gazdagok lehetnének, ha nem szeretnék annyira a tálaikat.

- Bori, vigyél el hozzátok is! - szólt hangosan Pötyi. - Szeretnénk látni, hogy éltek.
- Mesélj még Dobozról! - kérte Éva néni.
- Régebben az emberek innen jártak dolgozni Csabára és Gyulára. Jól ment a Tsz is. A faluban mindenhol van víz, gáz, villany, csatorna. Az utcák kövesek, mindenhol van járda. Három féle ember lakik itt. Mi, cigányok, nagyon szegényen, a munkanélküli magyarok és a városokból most kiköltözöttek, az idegenek. Mi ezekkel az idegenekkel jól megvagyunk, az új építkezéseken apukámék dolgoznak.

A régi magyar lakosok nem szeretnek minket. Azt mondják, hogy miattunk kevés a termés a veteményesben.
- És igazuk van? - kérdezte Laci bácsi.
- Háát! Ha nekünk is lenne földünk, mi öntöznénk, nem száradna ki a zöldség. Elszoktak a földtõl, nem igazán értenek hozzá. Persze, ha kell egy kis petrezselyem a levesbe, elõfordul, hogy ott szedünk, ahol van. Ilyesmit a boltban nem árulnak. Meg, hát kinek van itt pénze? Talán, ha az idegenek többen lesznek,  majd érdemes lesz zöldségboltot nyitni.
- Volna egy javaslatom. - mondta Józsi bácsi. - Nézzük meg azt a Szanazugot, a magtárat, a kastélyparkot, és Boriékat.
- Kisasszony, kérem a számlát! - szólt Laci bácsi a pincérnõnek.