Átmentek az útkeresztezõdésen, elmentek a vendéglõ mellett. Pötyi egy pillanatra megállt a bejárat melletti kis üveges szekrénynél. Kicsit lemaradt, futva érte utol a többieket. Két utcasarkot mentek, majd balra elfordultak. A harmadik  háznál megálltak. A ház semmiben sem különbözött a többi régebbi falubéli épülettõl. Olyan 30 éves kockaház volt, sátortetõvel. Szép nagy kert is tartozott hozzá.
- Hányan vagytok testvérek? - kérdezte súgva Rozi Boritól
- Hatan. Van két öcsém, és két húgom, meg  egy nõvérem.

A gyerekek kint hancúroztak az udvaron. Akkora volt a nyüzsgés, mintha húszan lettek volna. Bori bevitte vendégeit a házba. A konyhába mentek. Bori bemutatta az anyukáját és a nagyszüleit. Kolompár néni megkínálta a vendégeket nõi szeszéllyel. Ez a lekváros, habos sütemény nagyon ízlett mindenkinek.
- Van itt cukrászda? - csodálkozott  Pötyi.
- Ugyan már! Ez õsi cigány  sütemény. Én sütöttem. - mondta Bori anyukája.
- Megkaphatnám a receptjét? - kérdezte Éva néni.
- Én is felírnám, Kovács néninek. - mondta Pötyi.

Rozi odament Bori nagypapájához. - A bácsi árulta délelõtt azokat a réztányérokat Gyulán?
- Dehogy árultam. Mutogattam. - válaszolta a nagypapa.
- Én is így láttam, csak nem értem. - mondta Rozi. - Az volt nekem a furcsa, hogy ott volt a vásárban, ahol ugye vásárolnak az emberek. A tányérok nagyon szépek voltak, de olyan drágán kínálta, hogy senki nem vásárolt. Miért?
- Mert nem akarok tõlük megválni. Szeretem õket. Bennük vannak az álmaim. A szívem fáj, ha muszáj megválnom tõlük.
- Akkor miért viszi ki a vásárra? - csodálkozott Rozi.
- Hát, megmutatni, dicsekedni velük. Itthon csak a család látja, hogy milyen szépet csináltam.
- Kiállítás helyett viszi a vásárba?
- Igen. Én nem vagyok olyan híres mûvész, hogy kiállítást rendezzenek nekem.
- És hogy szerez mégis pénzt vele? - kíváncsiskodott Rozi.
- Megvan annak is a módja. Tudod, én azt sajnálom eladni, amit én álmodok meg. Néha a vásárban kapok megrendelést, hogy csináljak ilyet, olyat, ez is legyen rajta, az is. Azt azután megcsinálom, és sok pénzért eladom. Azt nem sajnálom, mert nem a lelkembõl jött. Azután a kapott pénzbõl veszek lemezt, és csinálom tovább az álmaimat. - kacsintott huncutul Kolompár bácsi.

- Tessék mondani nem nehéz olyat csinálni, ami nem tetszik?
- Nem nehéz, megcsinálok én bármit.
- Rendelhetnék én is?
- Persze. Milyen tányért szeretnél?
- Nekem nem tányér kellene. Tetszik tudni van egy kis csapatunk. Hatan vagyunk. Van egy közös jelünk, a méhkaptár. Ezt szeretném úgy, hogy ki lehessen tûzni.
- Gyere csak be a mûhelyembe! De hívd Borit is, õ a legügyesebb unokám.
- Bori, gyere csak nagypapád mûhelyébe! - szólt oda Rozi a süteményt majszoló kislánynak.
- Hozzál kis unokám papírt és ceruzát magaddal! - mondta a nagypapa.
Bementek a konyhából nyíló kis kamrába, ahol a falak tele voltak a mûvészi domborított réztálakkal.
- A mester leült egy konyhaszék mellé egy sámlira, elõvett egy kis rézlemez darabot, meg egy lemezvágó ollót.
- Mekkora kitûzõre gondoltál? - kérdezte Rozit.
- Olyan öt centisre körülbelül. Köralakra.
- Borikám, add csak ide a vonalzót, meg a körzõt. Te, meg kislány mutasd a jeleteket nekem.
A körzõvel kört rajzolt a gyorsan felvázolt rajz köré. - Így gondoltad?

- Igen, pontosan így. - bámult Rozi.
- Nem kell valamit ráírni? - kérdezte Kolompár bácsi, miközben a keze fürgén mozgott, sorra kapkodva a szerszámokat.
- Nem, csak valahogy meg kellene oldani, hogy kitûzhetõ legyen.
- Azt csak bízd ránk!

Már Bori is ott kucorgott mellette, egymás kezébõl kapkodták ki a szerszámokat.
Öt perc múlva két darab kitûzõt nyújtottak át neki. - Így gondoltad?
- Csodálatos! - mondta Rozi. - Sokkal szebb, mint gondoltam.
- Miért, milyennek képzelted? - kérdezte Bori.
- Egy sima körlapnak,  belekarcolva a körvonalakat. De ebbõl az egész kaptár kidomborodik, mintha igazi volna. Az egyes sejtek falai is kiemelkednek.. Fantasztikus! És a tûzõrésze! Egy kis tû beleforrasztva. A széle meg legörbítve, hogy ne legyen egy sima lap. Nagyon szép. - áradozott Rozi. - Mennyit fizetek?
- Hányat kérsz?
- Most hat darab kellene, de lehet, hogy lesznek újabb megrendelések is.
- Tudod, mit? A hat darabot megkapod 300 forintért. Ha szerzel további megrendeléseket, darabonként 50 forintért, akkor 10 %-ot, 5 forintot kapsz, minden darab után.
- Az üzletet megkötöttük. - mondta komolyan Rozi. - Most elmegyünk még Szanazugba, visszafelé beugrunk, akkorra kellene a másik négy darab. Akkor kifizetjük a 300 forintot.

- Biztos, hogy visszajöttök? - gyanakodott Kolompár bácsi.
- Muszáj lesz, mert én is velük megyek. - nyugtatta meg Bori a nagyapját.
- Akkor nekem kell egyedül a további négy darabot megcsinálni? - kérdezte csalódottan a nagypapa.
- Rozi! - szólt Bori. - Látsz különbséget a két darab között?
- Nem. Teljesen egyformán szépek. - forgatta a két kitûzõt Rozi.
- Akkor megígérem, nagypapa, hogy, ha lesz újabb rendelés, azt én fogom megcsinálni.
- Na, jó, akkor most elengedlek. - simogatta meg Borit Kolompár bácsi. - Neked, meg megígérem, hogy ezt a mintát csak a te megrendelésedre fogjuk használni.
A két kislány kiment a konyhába, és Rozi azt mondta: - Ha kész a receptírás, talán mehetnénk, mert még ránk esteledik.
Így, hát, elbúcsúztak a Kolompár néniktõl, és Borival együtt elindultak vissza a kocsihoz.