A fogadóterembõl Rozi hazament ebédelni. Valahogy üresség volt benne, nem érezte jól magát. A parlagfûszedõk lelkesedése, a kis csoportokra oszlásuk, ötleteik, egyezkedéseik nagyon tetszettek neki, de valahogy kezdte azt érezni, mintha már õrá nem lenne szükség. Persze, ott lesz minden kilométerkõnél. De nagyon nehéz várni. Lustának még mindig lusta, de ennyire azért nem. élvezte a változásokat, de most, hogy az új KAPTÁR-ok megalakultak, valahogy mintha kimaradt volna. Lám, a sárkányok is milyen önállóak lettek. Mindenkinek megvan a maga dolga, rá már nincs is szükség. Valakivel muszáj beszélnie. 

Hirtelen eszébe jutott Barát, a kedves hétfejû sárkány. Igen, vele kellene ezt megbeszélni. Hogy is kell idehívni? Van két kiskanala, fából és agyagból, meg a nyakában a KAPTÁR agyagból. A fakanál Fást hívja, a KAPTÁR az összes sárkányt. Akkor az agyagkanál lesz  Baráté. Bement a szobájába, elõvette a tolltartójából az agyagkanalat. Háromszor koppantott vele az asztalon. Egy kis sárkány jelent meg a tolltartó tetején. Olyan volt, mint a kis mûanyag dinók, csak hét feje volt.

- Te vagy az, Barát? - kérdezte Rozi.

- Persze. Engem hívtál, nem? - válaszolt a kis sárkány.

- De hogy lettél ilyen kicsi? És miért?

- Az nekünk könnyen megy,  hogy megváltoztassuk a nagyságunkat. Különben is a szobádba hogy fértem volna be? Örülök, hogy idehívtál. igaz, hogy tegnapelõtt találkoztunk, de olyan jó veled lenni.

- Tényleg csak szombaton váltunk el egymástól? Annyi minden történt azóta nálunk, hogy úgy tûnt, mintha két hete lett volna.

- Igen, láttam. Most feleslegesnek érzed magad?

- Mi az, hogy láttad? - kapta fel a fejét Rozi.

- A medálod olyan, mint egy varázstükör. Azt látom, hallom, amit te látsz, hallasz. Láttam a délelõtti nagy összejövetelt. Tudod mire emlékeztetett? Olyan volt, mint a mi öt karikánk, amikor elõkészítettük az ünnepségedet.

- De hogyan láttad? Ki látta még?

- Ne ijedj meg, csak én láttam, az én medálomban. Nem leskelõdtem, és nem is fogok. Tudod, ez olyan, mint Apó csodaórája: akkor mûködik, ha szükség van rá. Nem állandóan, csak ha nekem is fontos lehet tudnom, hogy mi történt.

- Ez olyan, mint az odakívánás? A dolgok úgy alakulnak, hogy én éppen a megfelelõ idõben megyek oda?

- Igen. A te medálod is mutatja, hogy velünk mi történik, ha abból találkozás kell, legyen. Ha kényszerítõ erõ tör rád, hogy megnézd a medálodat, az azt jelenti, ...

- hogy adás következik - fejezte be a mondatot Barát helyett Rozi. - Értem. És most mit gondolsz, miért hívtalak?

- Mondtam már. Feleslegesnek érzed magad. Pedig tévedsz. Egyrészt, ebben a munkában, amit elindítottatok, részt venni öröm, mert jót tesztek vele. Az egész lakótelepen nem lesz egy beteg sem a virágpor miatt.

- Gondolod, hogy mindenhová be fogunk jutni? - kérdezte Rozi. - Amikor a magántelkekrõl kiderült a zsúron, hogy oda valahogy be kell jutnunk, bizonytalanná vált nekem a dolog. És ha nem lesz ott a gazda, vagy ha nem enged be valaki? Már csak tíz nap van hátra!

- Csak neked elárulom, hogy amit ti otthagytok, azt majd mi elpusztítjuk. Ezt ne add tovább egyelõre a többieknek, mert egyrészt abból nem lesz kapcsolatotok, pénzetek, másrészt, akkor nem fognak olyan lelkesen dolgozni.

-  Igazad van. És mit mondasz, a feleslegességre?

- Mondd csak el, miket csináltok most!

- Június végéig gyûjtjük a parlagfüvet. Péntekig szervezzük a réztál-bemutatót. Ezek után jön a kazettamásolás, a lakótelepi KÖR-ök, a játszótér. Július végén, augusztus elején a táborozás Dobozon. Ha még kell, a kazetta-másolás folytatódik augusztusban. Ezekhez az én Rendezõségem már nem kell.

- Jó, mondjuk, hogy elhiszem. És mit csinálnak Andiék júliusban? És Tomiék a másolás befejezése után? Mi lesz Dobozon? És itt, a lakótelepen? Békéscsabán? Mi van apukádék szövetkezetével? Andi anyukája hogy áll a felnõtt KÖR-rel?

- Várj! Ezeket felírom! - kapott elõ papírt és tollat Rozi. - Te honnan tudsz ezekrõl?

- A mese az emberek fejében születik. Én is ott vagyok a te fejedben, mindenrõl tudok, ami ott megfordul. Majd, ha  elfelejtesz, eltûnök belõle.

- Soha nem foglak elfelejteni. - mondta  Rozi.

- Soha ne mondd, hogy soha! - figyelmeztette Barát, és már el is tûnt az asztalról.

Nem maradt ott más, mint a papír, melyen ezek álltak:

Andiék

Tomiék

Doboz

A lakótelep

Békéscsaba

A szövetkezet

A felnõtt KÖR

- Meggyógyultam! - kiáltott fel Rozi.

Apukája gyanakodva nézett be az ajtón.