Az elsõ állomás Ságvári liget volt. Szép nagy épület, bár kissé lekopott, de látszott, hogy innen sokan szoktak felszállni a vonatra. Hátul a városi környezet mutatta, hogy ez egy találkozási pont a természet és a "civilizáció" között. Még buszt is láttak. A következõ állomás, Hárs-hegy jobban tetszett a gyerekeknek. Erzsi néni elmerengett.

- Itt voltam egyszer télen váltókezelõ. A térdig érõ hóban minden vonatnál kimentem a váltóhoz, átállítottam, és kis zászlóval tisztelegtem a vonatnak. Tõlem tíz méterre meg egy szarvas család ment át a sínen. Nagyon aranyosak voltak.

- Igazi szarvasok? - csodálkoztak a gyerekek.

- Bizony! Egyszer az állomásépület háta mögött láttam vaddisznót is. Ez igazi erdõ. Lehet, hogy csak volt? Nem tudom, de azért figyeljetek, hátha ti is megláttok valamilyen vadállatot.

A két kislány majd kiesett a kocsi korlátján, úgy figyelt. Ahogy elhagyták az állomást, látták a váltókezelõt, egy égõvörös hajú nagylány volt. Integettek is neki, õ meg kicsit meglengette a zászlóját.

Kicsit továbbmentek, és akkor Bori felkiáltott:

- Róka!

Pötyi izgatottan nézelõdött, de már csak a fák mögé futó fakó vörös farkat látta. Kissé csalódott volt, és még jobban figyelt, hátha õ is észrevesz valamilyen állatot. Közben Jenõ bácsi, aki nagyon élvezte az egész kirándulást, megkérdezte Erzsi nénit, hogy miért vannak itt váltókezelõk. Pötyi anyukája elõremutatott.

- Nézze, csak egy nagy kanyar jön. ott látszik, hogy csak egy sín van. Az állomásokon lehet csak egyszerre két szerelvény. Ha dupla vágány lenne, megint elvennének a természetbõl egy darabot. Itt Hárs-hegyen bevártuk a szembejövõ szerelvényt, amelyik a második vágányra érkezett. Ezután lehetett váltani, és az elsõrõl ki tudtunk menni. Ezért fontos, hogy az állomáson a rendelkezõ tudja, melyik oldalról hol tart a vonat, melyik jön be elõbb, el kell dönteni melyik vágányra jöjjön, melyik váltót kell átállítani. Ságvárin az épületbõl lehet váltani. Hárshegyen ki kell menni. Nagy a felelõsség, mert könnyen összefuthat két vonat.

- János hegyen csak egy sínpár volt! - mondta Pötyi.

- Igen, ott nem lehet egyszerre két vonat, ezért is láttunk csak két gyereket szolgálatban. Nincs második sín, nincs váltó, nincs váltókezelõ.

Egyszerre hirtelen sötét lett. A lányok elkezdtek sikoltozni, nem értették, hogy mi történt.

- Ez az alagút. Ugye, izgi! Most megyünk át egy hegy alatt. Ha mindig egyenesen mentünk volna, nem lenne 14 kilóméter a teljes hossza a vasútnak, és inkább a hullámvasút nevet kellene adni neki. Sokkal erõsebb mozdony kellene, szélesebb sín.

- Akkor ezt a vasutat direkt a gyerekeknek építtették? - kérdezte Bori.

- Igen. A háború után a felnõttek építették a gyerekeiknek. Közlekedési jelentõsége nincs, se szállítási. Szóval erre senki nem jár munkába. A nagypapámék idejében készült. Nem akartak a gyerekeiknek olyan életet, mint az övék volt. Éppen túléltek egy világégést, a történelem legpusztítóbb háborúját.

- Úgy érted, hogy a szülõk építették a gyerekeiknek? - kérdezte Pötyi.

- Igen, meg a nagyobb testvérek. Ezért a munkáért nem kaptak fizetést. Maguktól csinálták, csak voltak mérnökök, akik megmondták, hogy éppen most mit kell csinálni.

Kifutottak az alagútból, és rövidesen megérkeztek a hûvösvölgyi végállomásra. Ez már egy majdnem felnõtt állomás volt. Ahhoz, hogy kijöjjenek egy lépcsõn kellett lemenni. Ahogy kiléptek az  épületbõl, ott várta õket Balogh bácsi. Erzsi néni megmutatta a bejárat elõtt a zászlótartót, ahol akkoriban a zászló fel- és levonások voltak. A hosszú rúd csupasz volt. Ahogy az úton elindultak lefelé, Erzsi néni megmutatta szemben a gyermek vasutasok házát, ahol az öltözõk, az étkezõ vannak.

- Szoli után a hatórás vonattal szedtek össze minket. Persze megint végig énekeltünk. Ide érkeztünk, Hûvösbe. Levontuk a zászlót. Ebben az épületben átöltöztünk, vacsoráztunk, Örsgyûlést tartottunk, játszottunk. Mindenkinek osztályozták az állomásfõnökök a szolgálatát. Valahol talán még meg is van a szolgálati kiskönyvem.

- Anyu! Keresd majd meg! Úgy szeretném  látni. - hízelgett Pötyi.

- Jól van, kislányom, megkeressük együtt. Talán még fényképet is találunk abból az idõbõl.

Elindultak lefelé az úton. Egy lépcsõhöz érkeztek. Mellette egy lejtõs kis épület.

- Igen, ez volt a mozgólépcsõ Budapest elsõ mozgólépcsõje.

- És ez olyan nagy szám? - kérdezte Pötyi.

- El tudod képzelni, milyen nagy szám lehet 100 forintért jegyet váltani egy holdrakétára? - kérdezte Jenõ bácsi.

- Hát, igen! Az is ilyen nagy szám volt. - mondta Erzsi néni.

- Nekem most is nagy szám lenne. Még nem utaztam mozgólépcsõn. - tette hozzá Bori.

- Ne haragudjatok, felvágós voltam. Én sem jutok be olyan gyakran a metróhoz, hogy ne élvezzem mindig  a mozgólépcsõt. - vallotta be szégyenkezve Pötyi.

- Van egy javaslatom! - szólalt meg Laci bácsi. - Most ne a Rózsadombon keresztül menjünk hazafelé. Bemegyünk a Moszkva térre. Leállok valahol, ti lementek a metróhoz, visszajöttök a mozgólépcsõn, és megyünk tovább.

- Megjárhatjuk többször is. - lelkendezett Pötyi.

- Oké! - örült elõre Bori is.

Végül tízszer vitették le és fel magukat a lányok a mozgólépcsõvel. Voltak tömegben és egyedül, kapaszkodtak, és egyensúlyoztak, álltak, és lépkedtek. Az utolsó feljövetelnél megpróbáltak minél tovább a lépcsõn maradni, visszafelé lépkedtek. Bori nagyon belejött. Felvette a lépcsõ sebességét és táncolva maradt egy helyben.

- Nagyon köszönjük ezt a kirándulást. - mondta Erzsi néninek Jenõ bácsi és Bori.